„A lovaglás egyfajta magatartásforma is, hiszen a ló megtanítja az embert viselkedni.”
/Dallos Gyula/

Halihó! Ma az életem egyik legmeghatározóbb történetét szeretném elmesélni nektek. Igen, bizony. Ez a lovaglás. :3

Lovas 'pályafutásomat' 2010 szeptemberében kezdtem, amikor az iskolában lehetett jelentkezni alsó évfolyamosoknak lovagolni. Érdekesség lehet, hogy pont azon a nyáron mondta apa, hogy látott egy lovardát, és ha lenne kedvem elmehetnék oda lovagolni. A legviccesebb, hogy ahova az iskola is szervezte a lovaglást, és ahova apával mentem volna, az bizony ugyanaz a hely. Előre leszögezném, hogy nem szeretnék lovarda neveket mondani, ugyanis lehet, hogy nekem mondjuk nem váltak be, de másnak igen. Meg nem szponzorálok. De ha valakit érdekelne, írjon nekem E-Mailt. Tehát visszatérve 2010 szeptemberébe. Emlékszem, mikor életemben először lovagoltam rendesen, egy pej angol telivér lovon ültem. Rengeteget tanultam vele/tőle, ő egy igazán édes, ám szegény idős, és sokat hajtott paripa. Az iskolával hetente egyszer jártunk lovagolni, emellett apával is gyakran kimentünk (bár az inkább már 2011-ben volt), szóval nem kell mondanom, hogy én gyorsabban fejlődtem, mint a többiek. Mint egy másodperce említettem, nem csak a sulival jártam lovagolni, ezért az adott esetekben barátkoztam mindig új emberekkel. Sajnos már nem igen aktívak ezek a kapcsolatok, de akkor még voltak onnan nagyon jó barátaim. A lovarda által ismertem meg az egyik legfontosabb/legjelentősebb barátnőmet. Mi, nagy kockák facebookon kezdtünk el beszélgetni, aztán találkozgattunk a lovardában, és onnantól kezdetét vette egy nagyon szoros barátság. 2012 telén volt (ha jól tudom), hogy ő elkezdett egy másik lovardába is járni, és elhívott egyszer lovagolni magával oda, és akkor kezdtem el én oda is járni. Egyébként a következő tanévben már nem indult lovas tanfolyam. Szóval visszatérve télre. Abban a tanévben még jártam a másik helyre is, ám mikor annak az évnek vége lett, már szinte csak a később megismert lovardában lovagoltam a barátnőmmel. Előtte nem igazán mentem futószár nélkül, csak párszor, ott tanultam meg úgy igazán szabadon menni, vágtázni (az túlzás, hogy tanultam, haha). Sajnos igazából abban a lovardában nem igen tanítanak meg helyesen lovagolni, de azért szerettem oda járni. 2013-ban egy közeli faluban (vagy kisvárosba, de szerintem inkább falu) találtunk egy másik lovardát, ami nagyon jó volt. (egyébként kihagytam, hogy még 2013 nyarán voltam egy ismerős által szervezett lovastáborban ami..fhuuuh. Szuper volt. Ott ugrattam életemben először.) Ebben a lovardában már sokat tanulhattunk, én itt is nagyon élveztem a lovaglásokat, itt vettem részt 3 versenyen is. Ebben a lovardában volt még egy fiatal csaj, aki edzőnek vallja magát, pedig nem éppen nevezhető annak. A barátnőmmel ugratni szerettünk volna, ezért átmentünk a fiatal csajhoz, akivel ugyan ugrattunk, de áh.. Lószart se tanított nekünk. Ez a csaj elment a lovardából, és alapított egy saját lovardát. Jó..nem a világ legszínvonalasabb lovardája volt, azt szögezzük le. :D. Nem sokkal azután, miután a csajnak saját lovardája lett- ahova mi is jártunk egy kis ideig- elmentünk egy másik lovardába. Huha. Az a lovarda igazán kemény volt. Borzalmas volt. Nagyon kemény, és én ezt nem bírtam. Nem jött át a lovaglás öröme, nagyon nem volt jó. Egyébként ez az edző egyesével oktatott, szóval kitalálták a barátnőmmel, hogy külön járjunk. Ettől a ponttól volt az, hogy az egyébként akkor legjobb barátnőmmel csúnyán összevesztünk, szóval külön utakra tértünk. Nekem akkor egy hatalmas változás történt az életemben. A sok könyörgés meghozta gyümölcsét. Apa megengedte, hogy legyen egy lovam feles tartásban ( a ló nem az enyém, de a költségek felét fizettük, cserébe én foglalkoztam vele, tehát olyan volt mintha az én lovam lett volna). Nagyon imádtam a lovat, a tulajdonosát is, de abban az évben (2014-15-ös tanév), vakószínűleg ettől, borzalmasan összeomlottam belül. Ebbe most nem mennék bele, a lényeg a lényeg, kényszernek éreztem kimenni mindig, 7. óra után a világ végére, sötétben lovagolni egy olyan helyen, amitől féltem, ráadásul a lovardát is inkább egy kertnek nevezném (azóta elköltöztem). Szóval nem volt jó. A pacit is mint mondtam, imádtam, de  nem nekem való volt. Iszonyatosan menős volt, féltem rajta terepen, féltem, hogy melyik pillanatban kezd el full galoppozni, mikor fogok leesni, mikor fog eltaposni. És ugye korábban említettem, a lelki világom a béka segge alatt volt. Nem bírtam sokáig ezt a nagy megterhelést, ezért a szívem szakadt részben, fel kellett bontani a szerződést. A szerződés felbontása után volt a műtétem, ezért csak lovak közelében se voltam egy jó ideig. Aztán, mikor a lábam már terhelhető volt, 2015 májusában, feltettem egy kérdést gyakori kérdéseken, hogy hol lehet lovagolni, ami az elvárásaimnak megfelel. Akkor az illető megmondta életem lovardája nevét, ami sajnos nincs közel, de imádom. Köszönöm, kedves válaszoló. <3 . Abban a lovardában annyit tanultam. Rengeteget. Ráadásul táborban is voltam, és az volt életem egyik legjobb hete. Nem túlzom. És igen. Most itt vagyok, ebbe a lovardába járok, itt ugrattam is már többször, megtanítanak rendesen lovagolni, és a társaság is szuper. 

Ti hogy álltok a lovazással/lovaglással? Van történetetek? Ha igen, osszátok meg velem. :3