Az utóbbi időben rohamosan romlott a mentális állapotom. Mármint tényleg.. Már láncban több npja vagdosom magam (tudom, tudom, nem jó) és egyre ingerültebb vagyok, kezdek visszaesni, a bodyimagem is rettenetes mármint fhuuuu.
Tegnap úgy volt, hogy elmegyünk egy kocsmába, már tökre vártam, mert szeretem azt a helyet, és kellett valami jó hangulat is. Hát végül hazamentem még mielőtt elmentünk volna. Már majdnem úgy voltam a buszon, hogy elsírom magam. 

Gusztustalan vagyok, ronda, dagadt, hájas, haszontalan, unalmas, átlagon aluli, reménytelen, hangulatromboló, önző, egyszerű, senkinek se kellek

FELFOGTAD TE IDIÓTA BAZDMEG?! SENKINEK NEM KELLESZ A VILÁGON

ÉRTED?! Inkább halj meg, azzal csak segítenél végre a világon.

Nagyon magam alatt voltam itthon, azt hittem a nap sose fog véget érni. Csak feküdtem és sírtam. Az idő nem tel, azt hittem, sose fogom megélni a másnapot, azt hittem, az lesz az utolsó pár órám. 

Magányos voltam, senki nem volt ott nekem. Ennyire üresnek és egyedül még soha, de soha nem éreztem magam.
Aztán... 

Van egy végzős lány a suliban, aki még nyáron megtalált tumblrön, egy keveset beszéltünk is. Aztán egyszercsak annyit látok, hogy van egy üzenetem tőle. Amikor elolvastam, majdnem elindult a végtelen vízesés.
Nagyon nagyon rendes volt, próbált segíteni, beszélgettünk egyet, tanácsokat adott stb. Szóval a tegnapi nap hőse egyértelműen ő volt. 
Rettenetesen hálás vagyok neki