Nem tudom mit csináljak, de nagyon ki vagyok akadva. Bármelyik pillanatban el tudnám sírni magam, általában mondjuk ez meg is történik, de aj! Nagyon kell valami...

Aki követte a blogot még az újranyitás előtt, az tudhatja, hogy nagyon rövid idő alatt, nagyon lefogytam. Ezt úgy képzeljétek el, hogy május végén 56kg voltam, szeptembe elején meg már 47 ( novemberben pedig voltam 42 is). Na most.. én ezt a fogyás dolgot egyébként leszögezném, NEM fogyókúraként kezelem, mert nem az. Anorexiásnak se tudnám magam nevezni, de valami ahhoz hasonló dolog volt. Október közepén volt az, amikor anyával beszéltünk erről. Akkor én 43 kg voltam. És ez nagyon vicces, mert néha most is az vagyok. Néha 44. Változó. De nagyon rossz. Azóta a nap óta eszem.. Egyre többet. És utálom. Mert egyik pillanatban hányni tudnék az evés gondolatától, de amúgy meg csak arra gondolok és enni akarok, és aztán eszem.. Mindent felzabálok, túl sokat is, és kiborulok, most is ki vagyok újra borulva, szorongok,rettegek. Nem bírom. Egyszerűen konyhamalac lettem. És igaz, ezek nem a rossz kaják, nem hízlalnak, de a hasam nyilván akkor is tele lesz, és nem csak undorító mennyire megnő, komolyan, olyan vagyok mint egy TERHES DISZNÓ, hanem még rosszul is érzem magam mind lelkileg mind fizikailag. Szégyen vagyok. Inkább vonnák meg tőlem az evés örökre. Újra élvezni akarom a nem evést. El akarom engedni az evés utáni váyat, megint undorodni akarok tőle. Nekem ez kell, akármilyen betegnek is hangzik. Akkor meg miért eszem folyton? Mindig elhatározom, hogy jó, akkor tényleg nem eszem sokat, csak egy minimálisat, aztán mi lesz belőle? Felzabálom a konyhát. Én vagyok a világ szégyene, gratulálok magamnak. Ez olyan undorító. És olyan rossz. Nagyon fájdalmas. Nem értheti meg az, aki nem érzi át. 
Nem engednek el a gondolatok. Folyton ezen kattog az agyam. El vagyok cseszve és nem tudom mit csináljak. Azt akarom, hogy én uraljam az étkezést, ne az engem. Nem ebből kéne álljon az életem. Ez így nem mehet tovább. Ezen változtatnom kell